In’n’out

Színház az egész világ.
Ha igaz a mondás, akkor az életünk egyetlen előadás. A bemutatásra kerülő jelenetek írói, rendezői, főszereplői és statisztái, sőt még nézői is mi magunk vagyunk.
A végén ne felejtsünk el tapsolni!

Az előadást 2009. március 13.-án játszottuk először a Mu Színházban, Out’n’Initiation címmel. Akkor Gergely Attila és Zambrzycki Ádám közös estjeként került bemutatásra a produkció.

A 2009/2010-es évadtól Gergely Attila helyét Szász Dániel vette át az előadásban.

A darab erőteljesen épít az előadók személyiségére, egyéni karakterére, ezért a szereplőváltás törvényszerűen magával hozta a produkció átalakulását is. A téma és a stílus megtartása mellett, a jelenetek újraértelmezésével egy továbbdolgozott előadás született. Mindennek jelzésére, változott a cím is.

OUT ‘N’ INITIATION

Koreográfia – Előadás:
Gergely Attila
Zambrzycki Ádám

Fény:
Payer Ferenc

Premier:
2009. március 13.

IN’N’OUT

Koreográfia – Előadás:
Szász Dániel
Zambrzycki Ádám

Fény:
Molnár Péter

Premier:
2009. november 29.

IN’N’OUT
(-szóló változat-)

Koreográfia – Előadás:
Zambrzycki Ádám

Fény:
Molnár Péter

Premier:
2009. február 20.

KRITIKA

Ha a másik is te vagy – OUT’N’INITIATION

Szerző: Tóth Ágnes Veronika

Szórakoztató, könnyed, ironikus és önironikus szkeccs Zambrzycki Ádám és Gergely Attila munkája, mely a kortárs táncot lendületesen házasítja össze a stand up comedy-vel. Más szemszögből: tévéshow-paródia, melyben a kritizált és kritikusa összeér.

KRITIKA

Sajnos, nem néztem a kereskedelmi tévés tehetségkutatókat, pedig Zambrzycki Ádám és Gergely Attila Out ‘n’ Initiation című darabjának nyilván ezekben van a kulcsa.  A szereplők számtalan szereppel zsonglőrködnek, Zambrzycki például több stílusban igyekvő táncos, és szakmaiatlan, flegma, korlátozott kódban ítéleteket eregető zsűri (sőt, több zsűritag) egyszemélyben, Gergely Attila – többek között – az előadót kiosztó zsűritag, vagy éppen kusza ritmusérzékű, öntömjénező kínai vendégkoreográfus.

A nézőket Zambrzycki Ádám fogadja, rutinos hangulatmesterként idomítva a közönséget, ráhangolódásként trivialitásokat sulykolva (nagyjából azt, hogy az előadás az elején kezdődik, és a végén zárul), majd, mint fellépő, szűk, fekete pólóban, alsógatyában, piros térdzokniban és lakkcipőben lép elő, és ebben a meglehetősen bizarr jelmezben, vörös fényben megvilágítva cha-cha-cházni kezd, harsány “cha-cha-cha!” kurjantásokkal. Zambrzycki nagyszerű komikus, egészen gátlástalan és felszabadult: gumiarccal grimaszol, pimaszul riszál, ezer apró ötlettel nevettet. Ez után az emlékezetes, modoros bájú jelenet után a táncos már mint zsűritag tapodja földbe a produkciót, kiosztva saját magát. A cha-cha-cha után egy röhejesen önmarcangoló, suicid etűd következik, melyben a piros térdzokni fojtogató kötéllé avanzsál, hogy később, egy másik etűdben szembekötősdit lehessen játszani vele.

Ami a Dr. Jekyll-Mr. Hyde karakter sötét oldalát, a zsűrit illeti: sajnos nagyon is hihető, hogy a darabban karikírozott, faragatlan kommunikáció tényleg él és virul. Ezekre a kritikai megjegyzésekre elsősorban az a jellemző, hogy maga a nyelv nem bizonyul elégnek, a folytonos önkifejezési problémák miatt pedig indulatszavak, nyomatékos ismételgetés, és némi heves mutogatás (ökölcsapkodás, hadonászás) fűszerezi a megszólalásokat. És persze csak úgy röpködnek a közhelyek, mint például: “betöltöd a teret”, “látszódjon a küzdelem rajtad”, vagy “túl sok vagy”. A kedvencem mégis a “Na, tudsz te beszélni!”-kitétel, egy olyan, teljesen bevett sértés, amit tapasztalatom szerint táncosokkal-koreográfusokkal szemben bárki megenged magának. Persze, kritikaként felmerül az is, hogy kéne valami szöveg a számokba, és mivel a tánc önmagában úgysem érdekes, legalább valami bűvészmutatvánnyal fel kéne dobni – mindez leginkább Karinthy: A cirkusz című novellájára rímel, melyben egy hegedűművésznek egy póznán imbolyogva, a magasban kell muzsikálnia ( a novella legjellemzőbb képe, az egyensúlyozás aztán Gergely Attilánál fel is bukkan). Nagyszerűen végigkövethetjük azt is, hogyan kell lebutítani annyira a produkciót, hogy a zsűri tetszését maradéktalanul elnyerje, így például egy alig pár lépésből álló, magyar néptáncot halványan imitáló ugrabugra lesz a befutó, mivel “feszes és kemény” ráadásul “egyszerre valami EU-s és mégis magyar”. De nem csak a mozdulatok és a szövegek, hanem – a Gergely Attilát dicsérő – zene is tele van iróniával, de szellemes az előadásban szereplő árnyjáték is.
Gergely Attila kínai vendégművészként is helytáll, ahogy meztelen felsőtestét megmutató zakóban, édeskés bájmosolyokkal, finomkodva, botladozva bemutatja az “igazi” cha-cha-chát, majd csillámport hint a közönségre és bőszen tapsoltatja. A darab végén egy harmadik szereplő, egy fiatal lány is belép a játékba, pontosabban beül, mivel csupán annyi a szerepe, hogy csücsüljön kitartóan egy széken. Mindenesetre az ő elhivatott szereplését meghatottan köszönik meg a táncosok, egy melankolikus népdallal, és egy bambácska “egyet jobbra-egyet balra”-toporgással búcsúztatva ünnepélyesen szereplőtársukat, fenenagy szívükkel látványosan házalva, a szokásos dramaturgia szerint. Különben a Co.ffein Project próbálkozott már hasonló, ironikus médiakritikával (csak jóval kevésbé szerencsésen), a siker jelen esetben talán annak is köszönhető, hogy az alkotók saját pályán maradnak, és éppen egy táncos műsort figuráznak ki.

Mert ha elszakadunk ettől a nyilvánvaló (tv-show karikatúra) értelmezéstől, kiviláglik egy sokkal általánosabb dilemma, a tánc kritikai megítélésének problematikája. Ez a kérdés például Gold Bea: Tanulmány a koreografológiáról, Hód Adrienn: Kapcsolódjunk és bömböltessük II. vagy Bozsik Yvette: Lány, kertben című darabjában is felmerül, melyeknek valamilyen módon mind része a kritika megjelenítése az előadáson belül, (akár nézői, akár szakmai oldalról). Zambrzycki Ádám és Gergely Attila munkájának az a varázsa, hogy mernek szemtelenül röhögni az említett, nonszensz kritikai elvárásokon, a butaságon, a hadonászáson, miközben magukat sem veszik halálosan komolyan. Kifejezetten szórakoztató, többszörösen önreflexív játék ez az előadás, még, ha többnyire csupán az önfeledt bohóckodás illúzióját kelti is.

 

www.ellenfeny.hu

A kritika kritikája

Szerző: Ádám Kata

Zambrzycki Ádám – Gergely Attila: Out’n’Initation

Mély öniróniával fűszerezve, a kritika és önkritika igényével készült Zambrzycki Ádám és Gergely Attila előadása, melyben munkásságuk meghatározó pillanatait is felvillantják, önmagukat is módszeresen górcső alá veszik. Mindezt egy stand up comedy önfeledten szórakoztató keretén belül teszik, de a szórakoztatás ezúttal nem öncélú: az alkotás és kritika, az előadás és értelmezés rendszerének mutat tükröt. A sokrétű, kiváló humorú Out ‘n’ Initation a kritika kritikája.

A kereskedelmi tévéadók valóságshow-szerű vetélkedőire utalva a felvételiztető zsűritag szerepében fogadja Zambrzycki Ádám a nézőket, miközben nevelő-ítélő közhelyekkel dobálózik. A kritikai zsargon jól bevált fordulatait halmozza egymásra, és látványosan nem mond semmit. Bevezetője szerint még gyorsan elmegy átöltözni, addig is a színpadi fény a nézőteret világítja. A show elkezdődik.

Az egy pillanattal ezelőtt még zsűritag máris a fénykör közepén csacsacsázik piros zokniban, fekete lakkcipőben. Az első „darab”, a vadul grimaszoló, szándékosan túlkarikírozott csacsacsa tiszta bohóckodás. Ahogy a bemutatónak vége, a zsűri „értékel”: „Amit most csinálsz, az jó. Ahogy belakod a teret … a körbemenős résznél, ott nagyon belakod.” A második „szám” következik. A piros térdzokni az előadó homlokára tekeredik, majd ahogy leveszi, kötél gyanánt szolgál önmaga akasztásához. Az előző „darab” komikus hangjai még fülünkben csengenek, a második produkció szuicid hajlamú szájtépős, szenvedő-vonagló alakja inkább szánalmas, mint drámai. Az ítéletet a Gergely Attila alakította zsűritag fogalmazza meg: „Van mondanivaló, ezt látni. Talán egy picit sok. Neked ma este ezért én három pontot adok.” És három ujjal mutatja is az eredményt, a gyengébbek kedvéért.

Zambrzycki és Gergely ötlete kiválóan karikírozza az azonnali értékelések azon jellegzetességét, mikor az ítélés aktusa maga is előadói aktus, külön produkció, látványosság lesz. A zsűritagok legalább olyan előadók, mint a megítélt produkciókat bemutatók. Így a kritika közvetítésének hogyanja lesz az, ami tökéletesen irrelevánssá teszi a kritikai tartalmat.

Folytatódik a vetélkedő, kurjongató magyar tánc következik. A tánc csak jelzésértékű, nincs sok virtuskodás a produkcióban, ennek ellenére, vagy éppen ezért elnyeri a zsűri tetszését. Az ősi magyar gyökerekből táplálkozik, mégis olyan eu-s. Ez a nemzetközi dolog nagyon kell most. A tradicionalitás és nemzetköziség problémáján túl ugyanebben a jelenetben kerül szóba a művészetek egymás közötti átjárásának kérdése: hogy kimegy egy táncos a színpadra és táncol – ez ma már kevés. „Nem tudnál közben trombitálni? Vagy valami kártyatrükköt?” – kérdezi a jóakarattól és hozzáértéstől duzzadó zsűritag.

A következő jelenetek a Gergely Attila koreografálta Én-ek… …a tű fokán című előadásból vett idézetek. Először egy kihúzott fehér szövedékből „kibábozódó” metamorfózis-jelenetet látunk.  „Ez a születési processzus…” – kommentálja a zsűri a professzionalitás látszatát keltő idegenszavakkal. -„ … érezhetően felépül egyfajta feszültség.” Az előadói teret átveszi a Hulk figura-szerű, boszorkányosan átváltozó-megszülető kacagó szörnyecske, majd a Frenák-féle Fiúkból ismert kötélen vergődős jelenet. Végezetül egy öngyilkos akasztás rajzolja meg a születés és halál végpontjai közt feszülő ívet.

Összességében elmondható: Zambrzycki Ádám ezzel az előadásával bizonyított! Már nem egy tehetséges kezdő koreográfus szépreményű lehetőséggel, hanem érett művész, a magyar kortárs tánc legjobbjai között.

Az előadás a vége felé visszatér az első csacsacsa tisztán humoros attitűdjéhez. Gergely Attila mint Mr Pao, a tradicionális kortárs tánc nagymestere bűvöli a közönséget, Zambrzycki  Ádám a kínai mester ajkán csüngve több mondatos, áhítatos fordításban ecseteli a külföldi mester egy-egy szónyi megnyilatkozását. Gergely Attila alaposan bontja ki a vadalma-vigyort arcára öltő kínai figuráját, aki azért érkezett hazánkba Kínából – ahol a kortárs táncnak több ezer éves hagyománya van -, hogy bemutassa az ősi kínai csacsacsát. És be is mutatja, hosszan, lépésekre bontva, közben a kifejezéstelen keleti mosolyra húzódott szájív tartó izmai egy pillanatra sem ernyednek el. A csacsacsa felgyorsul, az előadás – az elején látott féktelen bohóckodást visszaidézve – gátlástalanul szórakoztat. Végül a keleti mester csillámport szór a közönségre, mely az előadás végéig hullik ruhája különböző redőiből, mindig épp a kevésbé aktuális részeknek adva újabb ironikus felhangot.

Az előadás első részének dialogikus szerkezete után (mely az előadás és kritika, a produkció és zsűrizés viszonyait vizsgálata) előtérbe kerül az idézet mint szerkezeti elem. Ekkor a kortárs művészet egyik jellemző eszköze foglalkoztatja az alkotókat, és ez újabb önreflexív elemmel gazdagítja a kritika és önkritika problematikáját. A fent említett Gergely Attila-darabból, illetve a közös frenákos múltból felsejlő részletek csavarnak még egyet a reflexivitás menetén, hiszen a kritika nem csak a kifigurázott, kreált produkciókra és figurákra vonatkozik, hanem saját múltjukra és jelenükre is.

Az előadás befejezéséhez közeledve a nézőtér első sorából egy fiatal lányt invitálnak a színtérre. Középre ültetik, hogy először Gergely Attila belefeküdhessen az ölébe, majd egy sötétnyi vágással és helycserével ugyanitt Zambrzycki Ádám helyezkedjen el. Az előadás menetébe a nézőt is belevonó interaktív gesztussal végződik az önreflexív folyamat, aminek végén a mindenható néző szerepét ünneplő lépegető-éneklő műsort adnak a szereplők a kitüntetett nézőnek, a közönségnek a háttal. Végül a színpadon ücsörgő néző egyedül marad, az alkotó-előadók hangos ajtócsapódással távoztak.
A határozottan szórakoztató előadáson az alkotók láthatóan elemükben vannak (miközben a Gergely Attila szerkesztette zene épp a megfelelő helyeken erősíti az iróniát). Humoruk intelligens, nem beszélik túl a kritikai problematikáját, hanem néhány pontosan megfogalmazott, jól irányzott mondattal egyenesen célba találnak.

www.kultura.hu