CORP!

Testet öltés.
A test, amit tapasztalunk, a test, amit ápolunk, a test, amihez vonzódunk. A test, ami beteg lesz, ami felbomlik, ami visszataszító. Létrejön, valamivé válik, megszűnik. Féltjük, gyönyörködünk benne, ragaszkodunk hozzá, azonosulunk vele.
Álomtest – testálom.
A megjelenő projekcióban megtörik a linearitás, lehetséges jövőképek vagy a múlt emléktöredékei villannak fel. Felmerül egy új nézőpont, mely egyaránt különbözik a nézőkétől és az előadókétól.

I. SZEREPOSZTÁS

Szereplők:
Böröczffy-Farkas Boglárka
Gergely Attila
Gergye Krisztián
Gresó Nikoletta
Zambrzycki Ádám

Premier: 2007. március 05-06.

II. SZEREPOSZTÁS

Szereplők:
Grecsó Zoltán
Szenczi Fruzsina
Zambrzycki Ádám

Premier: 2008. május 29-31.

Video:
Juhász András

Zenei szerkesztés:
Gergely Attila
Zambrzycki Ádám

Fény:
Payer Ferenc
(I. előadás)

Molnár Péter (I. előadás)

Az eredeti előadás a Műhely Alapítvány által szervezett Az Ismeretlen Kutatása című programsorozat keretén belül jött létre. Erről a programról, és a produkció készítéséről az azonos című táncfilm oldalán olvashatsz többet. A későbbi tró változat barcelónában került bemutatásra.

KRITIKA

Orr-monológok

Szerző: Domonkos Ágnes

Testvíziók. Hol szépek, hol csúnyák, hol szenvedélyesek, hol közömbösek. Nem tudják, mi a cél, így csak kísérleteznek. Belemegyünk mi is, odaadó figyelemmel, kíváncsisággal vagyunk jelen.

Meztelen alakok köszöntenek minket a kezdőképben: személytelen testek ezek, nem tudjuk melyikhez milyen arc, karakter tartozik. Az egyetlen ismerős a koreográfus, Zambriczky Ádám távolba meredő tekintete. Nem is jutunk tovább, vagyis már csak fekete alsóneműkbe burkolva szembesülünk a többi táncossal: Gresó Nikolettával, Böröczffy-Farkas Boglárkával, Gergye Krisztiánnal és Gergely Attilával.

A testeket feléleszti az elektronikus zene lüktetése. Komoly arccal táncolnak hol egyszerre, hol egymásra reagálva. A térelrendezésben vezető szerepet játszik a háttérben elhelyezkedő, több ízben többszörözve megjelenő fehér kocka, a padló jobb oldalára vetített fehér négyzet, valamint a projektor, ami az előadás alatt kivetít egy-egy színpadon zajló eseményt (videó: Juhász András). A táncosok kezére erősített kamera ebben az összekötő kapocs: arcok, mozdulatok, a mozgás tempója miatt néha nehezen kivehető arc-mozdulat-póz váltások láthatók a vásznon. Izgalmas kettős ez, mert míg a színpadkép valamiről mesél nekünk, egy ettől eltérő nézőpont jelenik meg fent a vásznon ugyanarról a történésről. Sok lehetőséget magában rejtő az ötlet: látunk egy mozdulataival elfoglalt táncost, és közben arcát követhetjük kinagyítva. Ugyanaz az ember, mégis valahogy teljesen más az érzet, külön-külön is, így egyben pedig egy új jelentést vagy inkább élményt ad. (A jelentés-kifejezéstől inkább tartózkodnék, nem biztos, hogy egyáltalán kell-e mindig kutatni utána. A lényeg inkább az élmény, a hatás). És volt is ebből.

A testünkkel való kapcsolat egy viszontagságos állapot: olykor harmónia van, s bizonyos kontrollal rendelkezünk felette, előfordul, hogy túlságosan és természetellenesen alávetjük akaratunknak, így könnyen lehet, hogy szegény elkezd tiltakozni, és akár önmagunkból kikelve saját útját járja, mi meg már azt sem tudjuk, hozzánk tartozik-e, teljes alávetettként éljük mindennapjainkat. Manapság testünk van előtérben, mi meg elveszve lesünk ki saját burkunkból, amit általában egyáltalán nem is szeretünk.

Ezen előadásban is inkább a kevésbé harmonikus lehetőségek érvényesülését láthatjuk, melyben segít a piros bohócorr, ez a szomorú-vidám szimbólum. Van, akit egyszerűen elragad ez a “szerep-kényszer” : Gergely Attilát ide-oda rángatja az ujjára helyezett piros gömb, nem tud szabadulni tőle, kontrollálatlan vergődő mozgását a többiek bamba csodálkozó arccal figyelik.
Tudjuk, hogy a bohóc-varázs abban rejlik, hogy a tragikus, szomorú sorsot humoros, vagy inkább ironikus ruhába öltöztetve el tudjuk viselni, jó az, ha az ember képes derülni saját sanyarú mivoltán. Itt is megvan ez a hatás: szórakoztatva szenvednek a bohócok, nem kell belegondolni semmibe, ráadásul itt a piros gömb úgyis átveszi a vezetést.

A fiúk bohócalakítása – megjegyzem, ez egy nehéz műfaj – egészen megragadó.

Főleg Gergye Krisztiáné és Zambriczky Ádámé. Gondolok itt a cimboraként egymást karolgató kettősükre, Zambriczky kifejező arcjátékára, és Gergye szólójára. Ez utóbbiban a táncos két bohócorr áldozataként jelenik meg: a hagyományos helyen kívül még férfiassága is a piros gömbbe van öltöztetve. Érdekes látni így az általában komolyabb szerepekben feltűnő Gergye Krisztiánt: ijedt bohóctekintete, szerencsétlen kocka-megemelési kísérletei édesen szánandó figurává teszik az amúgy is “kicsúfolt testtű” férfit.

Merész volt a mím-pantomim technika beépítése az előadásba. A lányok sikeresebben hozták a dögös techno-mozgásokat, a fekete “démonkodást”, a piros orr nem állt annyira jól nekik. Gresó szenvedélyes volt, Böröczffy-Farkas Boglárka tánca például a fordítva felhúzott fekete dzsekis duóban kirobbanó.

A darab nem annyira a technikai tánctudást állította középpontba, inkább a szimbolikus kifejezésre összpontosított. Vicces epizód a “strand-vízió” : a fehér fénynégyzet egy kiterített strandi pléd, a szereplők különböző strandkliséknek hódolnak: napon aszalódás, olvasás, piros labda felpumpálása (Gergye Krisztián – ő a “főbohóc”), miközben a teste rabságától szenvedő ember kihangosított gondolatait hallhatjuk. A strand is egy tipikus helyszíne a “húspiacnak”, a testvásárnak, vagy ahogy nevezni akarjuk, s ezt az érzést fokozta a későbbiekben előbukkanó bevásárlókocsi, amibe belekerült a két “friss” női test. Jelképekből rengeteget lehetne még találni, mert a test egy örök és kimeríthetetlen téma, főleg ha még a művészi kifejezés fő eszközéül is ő szolgál.

Az utolsó felvonásban a testek fehér szoknyában, meztelen felsőben folytattak dervistáncot, éles kontraszt volt ez a kezdethez képest, váratlan is, ettől hatásos, izgalmas vízió lett belőle. Talán ez már harmónia? Vagy csak egy kiszolgáltatottság-állomás? Vagy akár mindkettő? Vagy az értelmezés épp a nézőtől függ: nagyban befolyásolja ugyanis, hogy éppen ő hogy áll ezzel a kérdéssel. Egy biztos: azért érdekel minket a bohóc, mert mindannyiunk lelkében van egy valamekkora darab belőle. És gyakran éppen ezért tiltakozunk is ellene…

Zambriczky Ádám a jelen magyar táncvilágban izgalmas, élvezetes előadást alkotott. Érezhetően tele van reményteli ötletekkel a táncos-koreográfus, kíváncsian várom a következő darabot!

 

www.tancelet.hu