Az idő végezete

 

Az ókori görögök két kifejezést használtak az időre: kronosz és kairosz.

A kronosz a mindennapi, megállíthatatlanul folyó idő, az, amit az óránk mutat. Az egymás után következő események ideje, visszafordíthatatlan. Ami eltelt belőle, már soha nem hozható vissza. Életünk során fokozatosan pereg le, mint a homokórában a homok, majd egyszer elfogy, véget ér.

A kairosz ennek az ellentéte. Lehetőségek egymásutániságából áll, az események közti meghatározhatatlan, bensőségesen megélt, különleges pillanatokat jelenti, az életünk építő, gazdagító, minősített pillanatait. Szó szerint a megfelelő, helyes, alkalmas pillanat; az, amikor érezzük a levegőben, hogy a tél után beköszönt a tavasz, vagy amikor majd’ kicsattan a pirosságtól a gyümölcs a gyümölcsfán…

 A kronosz olyan, mint egy folyó. Nem emlékezhetünk az összes vízre, ami elfolyik mellettünk. Amikor visszanézünk, a hordalékfát látjuk, meg a törmeléket, amit a viharok és az áradások hagytak maguk után a parton. Ez a kairosz

 

 

 

 

 

 

 

Koreográfia: Zambrzycki Ádám

Koreográfus asszisztens: Sebestyén Tímea

Előadók: Békési – Szombati Anett, Bujdosó Anna, Sebestyén Tímea, Stáry Kata, Temesvári Zsófia, Zambrzycki Ádám

Fény: Pető József

Zene: Olivier Messiaen: Quatuor pour la fin du temps

 

Premier:

  1. január 23. Nemzeti Táncszínház

Az előadás a Nemzeti Táncszínház szerevezésében kerül bemutatásra

 

 

KRITIKA

Néző bekapcs – kikapcs

Szerző:  Szoboszlai Annamária

 

„A tánctérben Zambrzycki Ádám négykézlábra ereszkedve, nagyra nyílt szemekkel felénk fürkész. Mögötte/fölötte az előadás kitüntetett médiuma, egy vetítővászon függ. Zambrzycki csontváz vékony, csupa izom teste, pingponglabda nagyságú szeme, szenvtelen higanymozgása, clown-szerűsége, groteszk zártsága egyszerre vonz és taszít. Majd változik a kép, s szinte meztelen női alak (Sebestyén Tímea) kér figyelmet nekünk háttal a tér közepén. Kezében lámpának tűnő tárgy (utóbb kiderül, hogy ez homokóra), s miközben karjait mozgatja, miközben szépen hullámzik a hátizomzata is, Zambrzycki fényképezőgéppel a kezében szemből fotózza őt. Nem a meztelenségét, hanem a lámpát a kézben. Az elkapott, s a térben elfoglalt helyzetünknél fogva számunkra láthatatlan pillanatokat a vetítővászon képpé nagyítva közvetíti. Az idő végezete, melyet Zambrzycki Ádám Olivier Messiaen azon című zeneművére koreografált, ily módon filozofikus estet ígér. Az idő végezetének öt táncosnőjén elegánsan egyszerű, az ókori görög viseletet megidéző jelmezek hirdetik a szépet. Eleinte élő szoborcsoportokat alkotnak anélkül, hogy az előadók közt képződő relációk, viszonyok kibontásra kerülnének. Egy-két lélegzetvétel, Zambrzycki Ádám kattint, s a vetítővásznon megjelenik az idő folyamából kiragadott pillanat. A statikus részt egy kellemes, harmonikus, verkliszerűen monoton, „balettosan lírai” hangvételű követi. Különösen hatnak a Zambrzycki keze nyomán egyre csak gyártódó képek ebben a lágyra formált atmoszférában. Lila homok pereg az előadás végén a táncosnők kezében tartott homokórákból, lila homok az égből. Ők öten, az IDŐ megtestesítői, rezzenéstelen arccal dolgoznak.”

 

www.tanckritika.hu